DIA

Ha vihar sejlik, nehéz csend árad,
komor felhőt emel az ég,
már fölszisszennek lent a nádak,
tekingelődnek szerte-szét.
Salangos fejük kapkodva rázzák,
fülelnek: honnét jön veszély?
Sírnak didergő üvegfuvolákként…
De nincs mentség, fölzúg a szél.
Támad a tóról, átseper felettük,
előrebuknak félszegen,
ropogva hajlik ideges testük
a meztelen, a védtelen;
előrebuknak, rémült menekültek,
egymást fázón ölelve át,
megdőlnek, mint a rohanásba görbedt,
elűzött katonák;
görnyednek, ívbe zsugorítva hátuk,
mint aszott csontu öregek,